Mi a szabadság,
Szeretni és szeretve lenni,
Egymással békében élni.
Hogy lehet nem haragudni,
És mindig megbocsátani.
Elhinni, hogy értékes vagy,
Mert valaki érted meghalt.
Nem érti a világ,
És hangosan kiált,
Nem éri meg élni,
Úgysem ért meg senki.
Miért menekülsz hát?
Miért sodródsz az árral?
Miért menekülsz hát?
Miért sodródsz az árral?
Isten mindent lát,
Ő téged is szeretni akar!
Kelj fel, és fogadd be őt,
Kelj fel, és fogadd be őt,
Aki a Te megmentőd,
És tudd meg te is,
Milyen szeretve lenni,
Milyen szeretve lenni,
És biztosan tudni,
Hogy igenis megéri élni!
Nagyon tetszik :)
VálaszTörlésSzia!
VálaszTörlésEgy réges-régi versemet hozom elő(mostanában elővettem őket), hogy lássátok milyen az, amikor lemond valaki az élet reményeiről. Azt hiszem a legtöbbünknél előfordul, hogy már-már feladjuk. Íme a vers:
"Legyen vége, vége!
Hangosan dobban a szíved.
Érzed, hogy ez így csak kín lesz!
Nem leled okát a létnek,
Istent, sorsot s embertársad kéred,
hogy legyen már vége, legyen már vége!
Félsz, hogy mit hoz a holnap.
Mi az amivel még jobban megfojthat.
És sírsz, hogy most legyen vége, most legyen vége!
Este után jön a hajnal,
Megküzdesz egy újabb nappal. De benned van…
Bús remény, nemsoká vége van, nemsoká vége van!"
De higgyétek el, soha, de soha nem szabad feladni, mert Isten sem ad fel téged soha! El szabad keseredni, de a remény nem szégyenít meg soha. :) Remélem nem rondítottam ide ezzel. :)